BENYOVSZKY PÁL MÁRTON

Találkozásom a festővel

 

Gyönyörű, napsütéses tavaszi délután biciklizni indultam a Kettős-Köröshöz, ahogy sok évvel ezelőtt szinte minden vasárnap délután. Összekászólódtam az ebéd utáni szundikálásból. Mit szundikálás!?! Úgy aludtam, mint a mormota és sokat. Nem tudom, mi volt ma velem, de délelőtt a templomban is bóbiskoltam.

Előkészítettem a biciklit, s hozzá az útravalókat. Kezembe akadt a tegnapi rendrakáskor egy gyerekkori zsebpeca. Magamhoz vettem, elindultam. - Nem akarok én horgászni, engedélyem sincs, de valamiért hozzámszegődött e kedves kis tárgy, az emlékeim szabálytalan sokszínűségéből.

 A híd előtt megálltam. Üdvözöltem Sanyi bácsit, ahogy mindig, amikor erre járok. Együtt szoktuk sóhajtozni „Itt születtem én ezen a tájon …”.

- Tetszik tudni Költő úr, én is ugyanezt éreztem, amikor hazakerültem 23 után.

- Tudom fiam, bólintott a Költő. Aztán révedezve elfordította fejét a folyó irányába, keresve az egykori révet. Szóra se méltatott ezután.

Átérve a hídon, tekertem a gáton a kellemes szembe széllel. Szeretem, amikor szembe fúj a szél. Ugyan, nehézkes, de ilyenkor gondolatban tisztítom bensőm világát ezzel az ajándék szembe széllel.

Nézelődtem, s egy idő után valahogy levitt tekintetem, később a lábam is egy elhagyatott, bokros, bozótos holtághoz. - No, ha már itt vagyok, bedobom a pecám. Igen ám, de nem hoztam horogra valót. Letéptem egy kisebb mezei virágot, azt tűztem a horogra. Nem halat fogni jöttem én ide, inkább csak nosztalgiázom. - A damil benn a vízben.

Nézelődtem. Álmodom? Csodálkozom. Olyan szép a táj, mint amilyennek eddig nem láttam: „… lenn, az alföld tengersík vidékin, …” – elbűvölt ez az ismeretlen, s különös vidék. - „Itt születtem én ezen a tájon / az alföldi szép nagy rónaságon, …”

- Igen, itt születtem, néhány száz méterrel arrébb, az Úri dűlő egyik tanyájában.

Behálózott e csodás nyugalom. Megállt az idő. Néhány perc után sompolyogva mintha összemosódott és összesomolygott és kivetült volna a múlt és a jelen -, a táj, az egykor itt élő emberek, az emlékek kavalkádja, a születésem, az idő, az érzések burjánzása - valami nagy-nagy szürreális mozivászonra kivetülve. - Megnyugtató csend honolt lelkemben és a táj vonzásában. 

A hátam mögül lépéseket hallottam. Megállt félig mögöttem, félig oldalt, úgy 2-3 méterre.

Megijedtem, hogy ellenőrök, hiszen nincs engedélyem, még akkor is, ha ez csak egy kishalazó zsebpeca. Egy délceg, szakállas, reformkori viseletben levő, jó megjelenésű, középkorú férfi szólalt csendesen, mintha csak az egykorvolt folyónak mondaná.

- Mink is itt halásztunk. Itt volt öregapám tanyája. Annyi hal volt a Körösben, hogy csak bemerítettük a hálót, s mán’ megvolt az ebéd. - Itt csatangoltunk és bújócskáztunk az egykor volt templom megmaradt kövei közt. - Söndört egyszer megkergette a harapós kutya, amelyik kiszökött Miska bácsiék tanyájából. Visítozott a kölök, mint a kismalac, amelyiket két fülén fogják. - Némán, elmélázva, hosszasan tekintgetett szét, amerre a szem ellát.

- Bátyám, maga ismer engem? - kérdeztem meglepődve az ismeretlen ismerőstől. – Bátyja magának a vén Márkus, mind azon sóhajával, - aki ott, ni! – mutatott a folyó felé – arrafelé ijesztgette a vízenjárókat a Körösben, egészen Ladánytól idáig és vissza, és még odafele is -, tette helyre szájtáti csodálkozásomat.

- Orlai vagyok, mondta elfordulva, mintha csak a lába előtt levő egykori folyójukhoz szólna.

- Csak-csak nem Petrics Soma, művész úr, tátottam el számat a még nagyobb csodálkozástól.

- Az, pökte ki bajusza alól.

- Bocsánat, de tegezhetne engem? -, ha már fiatalabb vagyok úgy 130 esztendővel?

- Jó.

- Mi járatban erre tisztelt művész úr?

- Ne művészezz nekem, mert nyakon váglak ezzel a festőállvány-darabbal, ami még megmaradt belőle! - Mondjad csak fiam, mi hír errefelé?

- Mit is mondhatok? „…Mit mondok majd először is. / Kedvest, szépet neki?” Van errefelé sok-sok jó, a kiváló lehetőségek szekérderéknyi sokasága, az aztán rengeteg, és még sok érték. Szép és gazdag adottságú helyen élünk, ahová jó sorsunk vetett. – Gondolkodom s magamban sutyorgok, keresem a szavakat, amelyek összeállhatnának egészséges mondatokká, … - de, … megakadtam, az elmém kerekei pörögtek, a nyelvem akadozott. ’Megállni látszék az idő’ – S ’jutott eszembe számtalan … gondolat’? - Tovább nógatott a történet mesélésében a festőművész.

- Mit is mondhatok? – Morfondíroztam magamban. Bánt, hogy mehetnének jobban a közös dolgaink e tájon? – Mondhatok-e bármit is? - Nem vagyok képes megszólalni.

– Tudom, mit akarsz mondani. - Nem hiszem el neked, bármit is harákolnál. Álmodozó szélmalomharcos vagy, és jobb jövőt remélő idealista futóbolond. – Kinevetnek és félnek tőled. Az életed rendbe tetted? – no, mondjuk ez jó. - Furcsa és különleges lélek vagy, de elakadtál sok-sok kis pocsolyában. Fakarddal vitézkedsz. Ilyenekkel nem lehet hazát építeni. Söndör is ilyen volt? – mélázva elfordította fejét a horizont tágassága felé.

– Miért éppen maga mondja meg nekem ezeket? – Mert velem nem vitatkozol – zárta le.

- Ott ni! Ott szakadt be alattunk a jég, amikor iszankodtunk télen – mutatott kelet felé, a folyó közepére, eltűnődve, mintegy félbeszakítva a beszélgetést. - Elhallgatott, tűnődött, sokáig nem hallottam hangját, úgy tett, mintha ott se lennék.

- Kérdezhetem kendet? - Nem kérdezhetsz – fordult el a Körös felé.

Szakadt belőle a szó. Mondta és mondta. - Mit is? Beszélt az akkori Berényről, a valódi művészetről, hazáról, kötődésekről, helybéli értékekről, emberi kapcsolatokról, a tanítójáról. Beszélt Coriolanus-ról, a falu elöljáróságáról, a táblabíróról, a gyerekkoráról, az unokatestvéreiről, a vasárnapi Istentiszteletekről, a családi hagyományaikról, az ősei földjéről. Beszélt Madagaszkár királyáról, a Körösről, a tanyasi életről. Beszélt az olvasókörről, ahol Petőfivel előadásokat tartottak. A pápai kollégiumi önképzőköri éveikről, … -, és még ki tudja miről ...

Helyeslően közbe szólni akartam, de szigorúan leintett. Beszélt még … -, s beszélt még valamikről, amelyek el-elmosódtak a rejtekező emlékeim között. Elfelejtettem, avagy nem emlékszem már? - Ha nálam lett volna a jegyzetfüzetem, azonnal leírom. Hangfelvételt készíthettem volna? A mobilt is otthon felejtettem furcsa álomszuszékonyságomban. Egyébként is ki hinné el? Egyáltalán, fontos lenne közzétennem ilyen beszélgetést? – tűnődtem a Nap sugarait pásztázva az ártéri nyárfák sejtelmesen suttogó lombjai között. Elkalandozott tekintetem a vízen és a szemben levő nádason.

Egyszer csak eltűnt az ember, mintha ott sem lett volna. Néztem utána, de nyomát sem láttam.

- Kapásom van! Egy aranyhalat húztam a partra. - Kívánhatsz hármat, tudod, így szokás, rebegte az aranyhal. - Mit kívánhatok? - Bármit – mondta.

Kívánjam azt, hogy a szolgabíró adja meg amit elvett tőlem? – Nem kérem. - Kérjem az elvarratlan szálak lezárását, s üljünk itt a parton, amíg tisztáztunk mindent? Elmúlt. - Kérjem azt, hogy értsük már végre egymást emberek!? – Eljön is egyszer az is.

- Szeretném, ha itt lenne a három diáktárs a pápai kollégiumból. Egyszerre. Igen, ezt kérem.

- Ez egy kívánság. – Nekem három. - Teljesíted?

Felébredtem. Az arcom egyik felét jobban megsütötte ez a huncut és ravasz tavaszi nap.

Az aranyhal ott ficánkolt mellettem, de én a festőművészt kerestem.

Dobjál már vissza! - kérlelte. - Egy tiszteletteljes mozdulattal beleengedtem a vízbe, s intettem neki istenhozzádot. El is felejtettem a kérést.

Dúdolka duruzsolt a fülemben megállíthatatlanul: „Most van a nap lemenőben …”

A nap korongja már lefelé csavarta világítását, így aztán készülődtem haza. Szeretnék még sötétedés előtt hazaérni.

- Megyek a biciklimhez, amelyet egy távolabbi bokorban rejtettem el. - Hátrahőköltem. Majdnem gyalog indultam haza az ijedtségtől, vagyis inkább futással. A nevemen szólított valaki, így hát, közeledtem hozzájuk. - Ott áll három férfi. Két szakállas, középen pedig egy ismerős keszeg emberke, aki hadonászva hívogat magukhoz. – Hiszen ez Sanyi bácsi! – akit az utam elején üdvözöltem, - tértem magamhoz e „nyári napnak alkonyúlatánál …”.

- Jó utat hazafelé! – Mondta szinte egyszerre Orlai, Petőfi és Jókai.

- Itthon leültem a diófa alá, és szemléltem az alkonyat izzón vöröslő varázsát. Néztem ki a fejemből, ahogy mondani szokták ilyenkor. Halszagú kezemmel hátrasimítottam loboncos hajamat. Eltűnődtem a mai nap eseményein, s nem kívántam a vacsorát. Csak összerendezgetni a mai nap érzéseit. Csak ennyit. Eszembe jutott, hogy mára találkozót beszéltem meg valakivel. – De kivel is?

 A Nap már kezdett alvóra térni, s vetette ágyát az égbolt alján. A lelkemben valami furcsa, nyugtalanító, ugyanakkor mélyről megérintő és kellemesen borzongó gondolat göndörödött e felismerésben: - milyen sokat aludtam én ma!?!

 – Kerestem a zsebpecát, de eszembe jutott: kinn felejtettem a Holt-Körös partján.