VARGA-KRUCHIÓ EDIT

 

Otthon

Itt vagyok én is,
Ahol már megannyi cipő koptatta a köveket,
És oly sok fogja még.

Itt vagyok én is,
Hol ismerős minden: az emberek,
Az utca, épület, tér.

Itt vagyok én is,
Hol ismerem az összes fát, bokrot, padot
És minden szobrot.

Itt vagyok én is,
Már tudom, hol vannak repedések
Járdákon, falakon.

Itt vagyok én is,
Hol utat mutatnak a régi díszek
Az ablakon.

Itt vagyok én is,
Ezeken a köveken, ezeken a helyeken,
S állok lehunyt szemmel.

Itt vagyok én is,
Itt a múltam, jelenem, s tele
Ezernyi tervvel...

Itt vagyok én is,
Otthon.

 

Mama

Nem te adtál nekem életet,
Mégis a legtöbbet neked köszönhetem.
Nem értünk mindenben egyet,
Mégis mindig itt vagy mellettem.

Nem lehetek elég hálás érted,
Hogy a sors megajándékozott veled.
Ha te nem lennél, már rég elvesztem volna,
Más nincs, aki terelgetett volna.

Sokszor összekaptunk egymással,
Mégis elfogadtál minden hibámmal.
Feltétel nélkül szerettél, neveltél,
Igazi példaképpé lettél.

Nem tudom a hálámat kifejezni,
Mit tettél, nem lehet elégszer megköszönni.
Nincs rá szó, mennyire fogsz hiányozni,
Nem tudom, nélküled mit fogok kezdeni.

Értem mindent megtettél,
Cserébe soha semmit sem kértél.
A biztonságot te jelenetetted nekem,
Nálad mindig menedékre leltem.

Csodás életem volt veletek,
Még ha ezt nem is mindig éreztétek.
Pár szó, pár sor rendkívül kevés,
Hálám kifejezni egy élet is kevés.

 

 

Éberdés

Még él.
De már gyászolsz.
Nem azt aki ő volt,
Hanem azt, akivé te magadban tetted.
A képzeleted szüleményét,
Szíved legmélyebb vágyát,
Amilyennek akartad, hogy legyen.
Azt az álomvilágot,
Amit el akartál hinni, hogy igaz.
Azt gyászolod.
De sosem élt.

 

 

Tata

Tudom, hogy te már rég nem ismersz meg,
De ettől még ugyanúgy szeretlek.
Tudom, már nem olvasod soraim,
Mégis fontosak gondolataim.

El sem tudod képzelni, hogy mennyit
Jelentesz, mennyit fogsz jelenteni
Nekem amíg csak életben leszek.
Talán még én sem értem teljesen.

Most, hogy átadom az érzéseknek
Magam, csak úgy kavarognak bennem:
Örok hála, biztonság, szeretet,
Mégis most nagy bennem a félelem.

Félek. Hogy örökké elvesztelek,
Bennem a legnagyobb ijedelem.
Pedig már talán rég meg is történt,
Napról napra távolabb kerültél.

Annyi mindent mondanék még neked!
Annyi mindent mesélnek még rólad,
De pár sor rendkívül kevés, elég
Talán nem lenne, csak egy nagyregény.

Felsorolni, elmesélni mindent
Rólad kevés lenne egy kötet is,
Ezért most nem is írok mást, csak azt,
Hogy köszönöm, hogy voltál és még vagy.

Köszönöm, hogy szerettél, neveltél,
Hogy apróságokon is nevettél.
Gyerekkorom neked köszönhetem,
Csodálatosan telt minden perce.

Hálás vagyok neked, és érted is,
Lehoztad nekem a csillagokat is.
Tanítottál szeretni, bolondozni,
És persze az eszemet használni.

Nem telik el úgy egy nap sem, hogy ne
Jutnál valamiről az eszembe.
Búcsúzóul, nem lehet elégszer:
Köszönöm, hogy Te voltál nekem!