Bancsi Árpád István

Hommage a Mesternek

(Orlai Petrics Soma: Engedjétek hozzám jönni…)

„…nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut…”

„Áldást tőled Uram csak a szív mer várva remélni!”

Kéz és szó, test és lélek imája csak Egy.

Ó de se kéz, se a szó, sem az ínhúrnak feszülése

Hozzád érni Müvész sose fog. Sem szavak, sem tettek.

Imitáció I.

(Salamon énekli) 

„Jobb lett volna […] egymást nem szeretni”

1.

Éjjeleken keresem szép kedvesemet, kit szívem
kér, mégsem látom járva terek s utcák során át.

2.

Én Mátkám! Én Szépem! A csókod jobb az aszunál.
Melleid almák, ó Rózsám, tövised szúr, és mégsem
képes a szív, ó, szűnni szeretni te téged Lángom!

3.

Énekem én neked éneklem, csak mert… szerelem, jaj,
már beteged vagyok immár végképp, s érzem végleg!

4.

Lángszemeid rám néznek, vágyam csonttornya
márványkőből rakva az Égbe emel fel. Jaj, de
menykőként a Halál dönti le végül majd,
s mint aki békét lelt fekszem párnáim közt én ott.

5.

Tégy engem szívedre pecsétként, mely mint sírkő
erős, és mint érc kemény, de virágzás, élet
és örök ígéret. Fogadalmak a szók, bár még
szürke egészen, s mégis… ha már nem is élek, is égnek.

Imitáció II.

1. dictus Mgr. levele D.-hoz, amelyet annak zsebébe rejtett búcsújuk pillanatában, s amelyben mint Mestere örökre elköszön tőle

Merni tudó szíveké a világ…

Caro Dante, közös utunknak vége.
Mögöttünk 24x 10 nap pokol.
Menj, menj sietve,
mert bár még a célod távol,
dereng mennyei messze fénye,
gyáva, ki tétlen rostokol,
s nem vág rögtön a dolgok közepébe.

Sed, bene Dante, még egy szóra
állj meg kérlek, ne menj még!
Emlékezz velem e közös útra,
mit kezdtük együtt nem oly rég.
Követtük a régiek nyomát,
hittünk velük együtt benne: test-vér is Ég.

Bár elmosódva láttuk Ég s föld határát,
szemeink a célt mégis látni vélték,
majd, hogy a holtak Kapuját
átlépve a célt szemeink el ne veszítsék,
mint két világtalan,
vakon botorkáltuk be magányunk Éjét
egymás lábára lépve unos-untalan,
fényt találni együtt indultunk el a Sötétbe,
egymásba kapaszkodva,
néha megtántorodva, sed nitidiuscule.

S mint Luna hóról hóra az út fogyott,
(s véle közös napjaink is)
de mi tudtuk azt, célhoz viszen.
Et me non fugit, rád ott
vár valami nagy tett, hiszem,
miért fáradozni érdemes,
s néhány nap lenni olykor csak kenyéren s vizen.
S bár az Út félelmes és nehéz,
s megbotlik sokszor a biztosnak hitt láb,
Pór az, ki ezért téged lenéz.

Emlékezz mindig szómra,
mit akkor mondtam,
mutatva a Nagy Kapura,
Te Magistrum, legyen ez egyetlen, legszentebb parancsom:
hagyj el, óh, minden törpe gondot,
mert isteneimre mondom,
ha földi búnak nem fordítsz hátot,
e világban számkivetve élsz,
s rád úgy talál majd saját halálod,
hogy nem leszel a végső válaszokra kész.

De szavam, hogy újra az útra tereljem…
Óh, Múzsa, ne hagyd, hogy e percben
gondolatom az igaz ösvényről letérjen!
Ars longa, vita brevis! –elismerem.

Ne feledd, o Noster, ott a sötétben
Holtak ösvényeit járva
Mit láttál, mint megannyi könyvben,
lelkükbe vájva, akár a lárva,
szemük tört fényén át!
A világot láttad látva (színét s fonákját),
mint soha még azelőtt, önmagad valóját.

Láttad a poklok közepette
az Embert magát Mennybe szállni,
de kutya megette,
ha benne elfelejtesz bízni,
mikor dőre mód elfelejtesz
véle együtt magadban is hinni.

Ezért kellett kijönnöm a Pokolnak
széles torkából, elvezetni addig,
míg iskolám ér, s lépteim hatolnak.

Ezért kértél, vezesselek célig
(s tettem én oly szíves örömest,
mert úgy éreztem, újra élek),
de memento: mint csók a holtnak,
kevés lesz vigasznak az, mi elkísér a sírig,
bár tudásom legjavát,
mit valaha tudtam vagy tudni véltem,
mint féltve őrzött kincset adtam néked át.
Sőt tán rosszat, mitöbb rosszul is,
esdem hát szíved bocsánatát!
Bűnömre mentségül legyen elég az is,
mit Bűnös pokol bugyrából Égre kiált:
Homo fui! – mint te is!

Carissime Dante, bár most elhagy, aki támogasson,
ne sírj azért, kár volna sírni máris,
mert más tőr kell, hogy mára megríkasson.
Lesz helyettem Mestered majd más is,
s tán jobb, igazabb, értőbb nálam,
ki megtanít majd jobban arra, hogy ne csak nézz, de láss is!

Ám itt az újabb Kapu
(s rajta a szavak mit csak az láthat, ki idáig eljutott):
„Ki itt belépsz, maradj meg eztán már Reménnyel!”
Mert mondottam már nem egyszer, a bú
ne eméssze szíved el, mert e költői levéllel
sem volt célom a búcsút könnyel nehezítni,
csak mint Mestered akartam, utoljára,
a kezed barátsággal megszorítani.

Distinti saluti, tuo V. Mgr.

Anno Domini MMXIX ante diem VIII Idae Mai

Imitáció III.

„est vespere et mane dies unus”

És lett este, es lett reggel...

És fölzúgtak a félrevert harangok.
És fölbúgtak a gyárak légószirénái.
És lehulltak az égre festett fehér füstnyomok.
A világ egy percre megtanult némán vigyázba állni.

És lett este, és lett reggel...

De hiába az üres sír csodája,
Ha a pitvarban fészkel a félelem.
Belső magányunk helyettünk ki győzi le?
És lett este... 

Sed nemo resurrexit tertia die